Mint ahogy Kőműves Kelemen sem csak egy volt a 12 kőműves közül, hanem balladai hős, Mohr Lajos iparművészeti életműve sem hétköznapi teljesítmény, bár szerénységéhez leginkább Benvenuto Cellini, a reneszánsz legjelesebb ötvösművészének a verse illik, aki több mint ötszáz évvel ezelőtt ezt írta regényes önéletrajzának élére:

„Most hányt–vetett életemet leírom,
a nagy természet istenét dícsérve;
Ő gyújtott fel, hogy szakadatlan égve
alkossak, és én az iramot bírom.

Sorsom kemény volt. Kár miatta sírnom,
hisz a kegyetlen próbáknak vége:
rám dől erény, szépség s dicsőség fénye
s a társakat bátran versenyre hívom.

Egy sötét gond mégis lelkem rágja:
szánom sok régi szép időm: a zúgó
szélbe hanyatlik minden gondolat.

Nem bánkódóm: nincs nálam boldogabb;
így szállok le, ki voltam: Benvenuto
s beföd Firenze földjének virága”

Igaz, Mohr Lajosnak nem kellett asszonyát feláldoznia művészetének sikeréért, mint az örökké leomló Déva várát építő kőművesek közül Kelemennek, akinek a fogadalom után elsőként érkezett felesége az állványok alá. No meg a balladabeli áldozatnak mindig is volt és van más, messzire gyűrűző, jelképes értelme, az tudni illik, hogy egyrészt „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, másrészt az egyéni boldogságot felülíró felelősség parancsa a közösség iránt.

Nos, éppen e parancs: a szakmai tudás és az alkotói felelősség értelmében állíthatjuk Mohrnak, a fémműves művésznek a falat rakó Kőműves Kelemen példájával való balladai-rokonsági azonosságát.

Egyébként ő sem állt egyedül az állványokon, mert ha nem is tizenketten, de szinte egy időben, egyszerre négy-öt fiatal művész vállalkozott a II. világháború után kibontakozó kommunista diktatúra árnyékában a jó ízlés, az esztétikai öröm, a magyar díszítőkedv és pompaszeretet eme sajátos Déva várának: az ötvösségnek az újraművelésére.

A művészeti egyetemeken ilyen szak nem létezett, ezért mindenki máshonnan érkezett: egyik a szobrászat felől, a másik festőként, a harmadik valamilyen közeli mesterség műhelyéből; de vállalkozásuk többnyire kalandnak, időleges kirándulásnak bizonyult, mert bizony a fémek törvényi szigorúak, majdhogynem kegyetlenek, emberpróbálóak, egész embert kívánnak maguknak, ráadásul hivatalos támogatás helyett csupán a közönség kegyeire számíthattak.

Abból a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején vagy később indult kísérletező nemzedékből egyedül Mohr Lajos mert és tudott hű maradni a pályához, s az ő Déva várának a falai ma is mind fennebb emelkednek. Mert volt hozzá ereje, kitartása, sugallata, s mert jó példaképet választott: a kolozsvári Fuhrmann Károly példáját, aki viszont az ötvösségnek még az I. világháború utáni légüres terében emlékeztette népét hajdani módjára, méltóságára és dicsőségére.

Mert hiszen éppen azért nem tanították és pártolták Romániában ennek az iparművészeti ágazatnak a mesterségét, mert csupán Erdélyben voltak gyökerei, előzményei, méghozzá egészen a honfoglalás koráig visszamenően.

Erdély, ötvösművészet révén a középkor századaiban kulturális nagyhatalom, főleg az Erdélyi Fejedelemség idején; több mint ezer ötvösnevet ismerünk, s a céhekben általuk előállított arany–ezüst–drágakőbetétes–rekeszzománcos kelyhekért, asztalneműért, ékszerekért, karmarkolatokért, lószerszámokért versengtek az európai országokban. Általuk kapta a város is a Kincses Kolozsvár elnevezést. És máig „erdélyi zománcnak” nevezi, s tartja számon az egyetemes ötvösségtörténet azt a sodronyzománc-eljárást, amelyet a 16-17. században állítottak elő a mesterek.

1716-ból származik ez a versike, amelyben ismeretlen magyar költő így énekelte meg az erdélyi ötvösök művészetét:

„Olyan az ötvösség,
Hogy minden mesterség
Könnyen azt fel nem veri;
Olly igyekezetem
Nincsen, hogy dícsérjem,
Maga-magát dícséri;
De megvallom azt is,
hogy edgy mesterség is,
Mindenben el nem éri…”

Mohr Lajos eddigi életművét nagyjából két azonos időbeli kiterjedésű korszakra tagolhatjuk: a marosvásárhelyi (pályakezdésétől 1990-ig) és a magyarországi, hosszú ideje már Czeczéhez fűződő korszakra.

Az első időszak éveiben Marosvásárhelyen rendkívül eleven művészeti élet alakul ki, valóságos művésztelepet hoznak létre az ország művészeti főiskoláiról hazatérő vagy máshonnan ide telepedő fiatal festők, szobrászok, grafikusok, s ebben a mozgalmas, örökké új, eredeti, modern formai megoldásokat kereső-kínáló kiállítási légkörben formálódik az ő alkotó személyisége is. Szinte a semmiből kellett kilépnie, méghozzá saját készítésű szerszámokkal, nehezen beszerezhető anyagokkal, előzmények nélkül, és mégis: azzal a magabiztossággal találja meg a saját hangját, mint aki pontosan meg van győződve szerepe és hivatása fontosságáról. Mert hiszen az emberek, a diktatúra sötétsége ellenére, illetve éppen ezért, továbbra is hangulatos otthonra vágynak, a hölgyek szeretnek szépek lenni, a jeles napokat meg kell ünnepelni, az istentiszteletet, szentmisét el kell végezni, s Mohr madaras, őzes, virágos, mesebeli lényekkel és növényekkel benépesített, féldrágakövekkel vagy tűzzománccal ékesített tányérjai, tálai, poharai, kupái, kelyhei, öltözet-kiegészítői, egyén emléktárgyai egyre szélesebb körben deríttették fel a lelkeket. Különösen emlékezetesek pávás, griffes és a honfoglaláskori tarsolylemezekről, nagyszentmiklósi edényekről, meg a híres szibériai szkíta leletekről ismert, általa átrajzolt, magához „idomított” szarvas-motívumos, változatos méretű és alakú dombosításai. E sorok szerzője, mint a Kolozsváron abban az időben megjelenő irodalmi, művészeti hetilap, az UTUNK művészeti szerkesztője, gyakran közöltem munkáinak reprodukcióit a lap hasábjain, időnként akár a vezércikk mellett is – „vezérképként”. Például a maga nemében páratlan szépségű Zodiákos tál képét, amely az állatövi jelek kozmikus dimenziójának az érzékeltetésével a monumentálitás élményével és lehetőségével feszíti szét ennek az eredetileg kis méretekre szorítkozó művészeti ágazatnak, az ötvösségnek a kereteit, korlátait. És valóban, e mű alapján születik meg a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal házasságkötő termének mobil, tehát „működő”, 125 cm átmérőjű Zodiákus óra című, hatalmas ötvösdísze; de a nagyméretű, alkalmazott (tehát funkcionális), domborműszerű rézkompozíciók során túlsó végleteként eljut a több táblából szerkesztett oltárkép műfajáig.

1990-ben, talán a Zodiákus órát kivéve, valamennyi óra leállt Marosvásárhelyen. Új időszámítás kezdődött, egyrészt a rég várt rendszerváltáshoz fűzött reménységek, másrészt viszont éppen a marosvásárhelyi magyarveréssel, Sütő András jelképes értelmű megvakíttatásával az illúziók szétfoszlásának az időszámítása.

Ezeknek a hónapoknak a hulláma vetette Mohr Lajost és családját a Kárpát-medence dunántúli partjára, s megkezdődött életművének a mai napig tartó, s ettől az évfordulótól tovább folytatódó második korszaka.

Továbbra is hű maradt a fémhez, igaz, immár a színes fémek nemesebbjei: az alpakka és az ezüst szinte teljesen felváltják a rezeket; s hű maradt motívumainak, díszítőelemeinek a rajzához, amely mindig két stiláris forrásból fakadt: a már említett, honfoglaláskori ősi magyar ábrázolásmódból és az utolsó egyetemes érvényű, de kivételes értekű magyar stílusvilágból, a szecesszióból származó, illetve ezen belül az erdélyi „virágos reneszánsz”-ra utaló, abból továbbfejlesztett elemek dekorativitásából.

Viszont új környezetének elvárásai függvényében előtérbe kerül rejtőzködő képzőművészi képességeinek festői és plasztikai erudíciója. És mindezekkel összefüggésben megjelenik és stílusmeghatározó szerepet kap egy új anyag: az üveg. Az üveg, amely akárcsak az ember: porból van és porrá lesz (ha összetörik), de közben a folyékony és a szilárd halmazállapot olyan csodálatos transzfigurációján megy keresztül, amely egyedül ezt az anyagot avatja alkalmassá a fény befogadására, rajta való áthatolására és visszatükrözésére.

Persze, az üveg is „szolgálóleánya” lesz az ötvös akaratának és képzeletének, mégis, egy végtelenül gazdag, domináns műfajjal gyarapítja eddigi iparművészeti tárgyféleségeinek a körét: a világítótestek, a legkülönbözőbb méretű, rendeltetésű, alakú és mintázatú lámpák, amelyek minden korábbinál áttetszőbben „világítják át” Mohr Lajos alkotói egyéniségét.

A világítótest műfaja a szecesszióban élte meg/élte át történetének legvarázslatosabb korszakát, hiszen az újkori polgári lakás- és közületi tér otthonossá, bensőségesebbé alakításának elsőszámú berendezési és ugyanakkor közszükségleti tárgya és lehetősége. Nem véletlenül született bele ebbe a stíluskorszakba az ágazat az királya, Emile Gallé (Nancy 1846-1904), akiről ezt írják Zádor Anna és Genthon István művészeti lexikonában (1981-es kiadás): „Kínai üvegedények mintájára többréteges színes üvegeket tervezett, az egymás feletti különböző színű rétegeket különböző mélységben kiköszörülve színezett, profilozott ékítményekkel díszítette az edényfalat. (…) későbbi alkotásain a könnyedebb japán ornametika uralkodott.”

Nos, ezt a technikát műveli, tökéletesíti, hajlítja napjaink ízléséhez és a sját egyéniségéhez Mohr Lajos az elmúlt két évtizedben, olyan sikerrel, hogy savmaratott lámpáinak, kelyheinek, vázáinak, díszedényeinek immár gyűjtői támadtak nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte Európában és Amerikában, és még Keleten is, például éppen Japánban.

Prakticizmusra, hideg áramvonalasságra, matematikai (pénzügyi) kiszámítottságra berendezkedett hétköznapi világunkban míves, fémszerkezetbe ágyazott, s a 19. századi francia festők „ideális tájaira” emlékeztető üvegfestményei régmúlt, vagy csak a képzeletünkben létező gondtalan idők és álombeli helyszínek romantikájával ünneplik az életszeretetet, ami nélkül nem lenne s nem lesz élet a Földön.

Az erdélyi magyar művészettörténet örökké számon fogja tartani Mohr Lajos nevét és munkásságát.